Már túl voltam a betöltött 40. héten, és semmi jele nem mutatkozott, hogy Andriska meg akarna születni. Ettől kezdve naponta kellett nst-re járni a terhesgondozóba (szívhang- és fájásmérés egy speciális géppel).
Egyszer nem a saját orvosomhoz kerültem, és az illetékes orvos sürgősséggel bezavart az ügyeletre a kórházba, mert úgy látta, hogy leesett a gyerek pulzulsa. Azonnal menjünk, ne is zuhanyozzak, összepakolt cuccal siessek be, lehet, hogy bent tartanak. Kérdeztem, hogy nem lehet-e, hogy csak a gép nem érzékelte jól. Kioktatóan biztosított róla, hogy nem. Mit volt mit tenni, berohantunk a kórházba. Ott beküldtek az egyik szülőszobába, ahol újabb nst-t csináltak, és közölték, hogy semmi probléma nincs a gyerekkel, tökéletes a pulzusa, csak géphiba volt. Izgalmas volt a szülőszobában ücsörögni, és arra gondolni, hogy hamarosan én is itt fogok szülni.
Mikor már 5 nappal túlhordtam, és a fájásgörbe még mindig szinte teljesen egyenes volt, be kellett feküdnöm a kórházba (Bajcsy). Nagyon tartottam a kórházi tartózkodástól, hogy feleslegesen fogok ott napokat tölteni és szenvedni.
Egy 3 ágyas kórterembe kerültem, 2 abortuszos nővel, akiknek egész nap bent lébecoltak a barátnőik, később a családjuk. Kellemetlen, primitív emberek voltak, nagyon zavartak. Szerencsére este hazamentek, jót tudtam aludni.
Másnap délelőtt új szobatársak érkeztek: egy szintén túlhordós elsőszülő lány és egy már gyermekes nő, aki a másodikat várta, de nem fejlődött rendesen a magzat. Mind a ketten nagyon jó fejek és barátságosak voltak, együtt izgultunk egymásért.
Minden nap hajnalban keltettek, vizsgálgattak, lázat, vérnyomást mértek, nst-re, ultrahangra, laborba kellett mennem. Sehol semmi jele a szülésnek, méhszáj teljesen zárt, fájások nincsenek. Ez így ment 2 napig. Már nagyon rossz volt a várakozás. Második nap este csináltak egy oxitocin-terheléses vizsgálatot. Órákon át infúzióban adtak fájásserkentőt, és figyelték, hogy mekkora fájásaim vannak. Beindultak a fájások, jól reagáltam. Elvileg ez a vizsgálat spontán beindíthatta volna a szülést, de nem indult. Ezután feltettek egy zselét a méhszájra (nagyon fájdalmas volt), ami szintén a szülést volt hivatva beindítani. Ez sem hatott. Az infúzió tűjét bennehagyták a kezemben, hogy később ne kelljen feleslegesen újra szúrni. Ez elég kellemetlen volt, egész nap tűvel a kézfejemben lenni, szépen be is gyulladt körülötte, akkor már kértem, hogy inkább vegyék ki és szúrjanak újat, ha kell.
Harmadnap reggel a vizit után megvizsgált a prof, és azt javasolta, hogy másnap reggel indítsák meg a szülést, mivel időközben a vérnyomásom is egyre magasabb lett, és a túlhordás miatt bármikor leállhatott volna a méhlepény, ami végzetes lehet. Mivel lombikbébi, biztos volt, hogy nem számolták el a szülés várható időpontját. Másnapra már 9 nappal hordtam túl. Beleegyeztem az indításba.
Este telefonált Feri, hogy nagyon beteg: szörnyű hányás és hasmenés tört rá, ami teljesen legyengítette, láza is van. Teljesen kétségbeestem, hogy hogy lesz így velem a szüléskor, és érte is aggódtam. Azt mondta, mégis megpróbál bejönni.
Másnap délelőtt jelentkeztem a szülésznőnél, de mondta, hogy még várni kell, mert sok szülés van, majd szólnak. Feri bejött, Piroska elkísérte. Nagyon rossz bőrben volt, sápadt, gyenge, kimerült volt, egész éjjel félóránként a wc-re szaladgált. Mire beértek, túlvoltam a beöntésen és a borotváláson. 10-kor befektettek a legkisebb szülőszobába, de nem történt semmi, mert még nem értek rá. Feri és Piroska egy-egy széken kucorogtak, szegényeknek nagyon kényelmetlen volt. Mondtuk a szülésznőnek, hogy nem sikerült bekerülnöm fizetős kórterembe, mert mind foglalt. Azt mondta, hogy miért nem neki szóltunk, pont most szabadult fel egy ágy, gyorsan pakoljunk be oda, mielőtt más lefoglalja. Így is tettünk.
12-kor végre elkezdték adagolni az oxitocint, jöttek a fájások. Jöttek, de nem eléggé. A szülésznő időnként bejött, emelte az adagot. Érdekesen reagáltam: minél nagyobb koncentrációban kaptam az oxitocint, valahogy annál kisebb fájásokat mutatott a görbe. A szülésznő is csodálkozott, azt mondta, hogy érzéketlen a méhem, és hozzászokott az oxitocinhoz. Persze közben egyre jobban éreztem a fájásokat, megrémített, hogy ez csak a kezdet, mi lesz, ha tényleg beindul. Olyan volt, mintha erős menstruációs görcsök jönnének egymás után. Közben jól elbeszélgettünk, még nevetgéltünk is, bár Feri elgyötörten kornyadozott a székén, én meg időnként jajgattam kissé. Közben kintről hallatszott, ahogy a többi szülőszobában frissen megszületett babák felsírnak, nagyon megható volt. Du. 4 óra körül már noszogattuk a szülésznőt, hogy csináljon valamit, mert nem halad a dolog. Azt mondta, megpróbál beszélni az orvossal. Közben az én választott orvosomat próbálták elérni telefonon, de nem tudták, szabadságon volt, épp külföldről utazott haza. Nem nagyon bántam, gondoltam, jó lesz az ügyeletes is. Egy fiatal kezdő, nagyon kedves doktornő volt az ügyeletes, egy idősebb orvos felügyelte.
Bejött a felügyelő orvos, megvizsgált, mondta, hogy még mindig teljesen zárt a méhszáj. Javasolta a császármetszést, én megkönnyebbülten egyeztem bele, mert a fájdalom ijesztő volt. Innentől kezdve felgyorsultak az események.
Gyorsan levetkőztettek, betoltak a műtőbe, fejemre sapkát tettek, mindenféle műszert csatoltak rám, és már szúrta is az altatóorvos a gerincembe az érzéstelenítőt. Nem fájt. Másodperceken belül elérzéstelenedett a lábam, nem tudtam mozgatni. Hallottam kihangosítva a saját szívverésemet. Hirtelen nagyon felgyorsult a pulzusom, ugyanis pánikszerű félelem tört rám attól, hogy felvágják a hasamat. Az altatóorvos végig megnyugtatóan beszélt hozzám, magyarázta, hogy éppen mi történik. Mondtam, hogy nagyon félek a fájdalomtól. Kérdezte, hogy most érzek-e valamit. Mondtam, hogy nem. Erre ő: éppen most vágták fel a hasát. Na, ekkor megkönnyebbültem. Nem érezem fájdalmat, csak azt, hogy erőteljesen nyomkodják a hasamat. Mindenki nagyon gyorsan és összehangoltan dolgozott. Egyszer csak kiemelték Andriskát. Nagyot nevettek azon, hogy milyen arcot vágott, és mondták, hogy milyen nagy és milyen szép. 2008. febr.23-án szombaton 17.05-kor született, 4270g, 55cm.
Gyorsan elvitték, hallottam kintről, hogy sír. Míg a hasamat varrta össze a doktornő, behozták szépen felöltöztetve Andrist, és odatették az arcomhoz. Ekkor már nem sírt, csendben szuszogott. Hihetetlen volt érzeni a finom kis meleg, babaillatú arcát az arcomon. Látni nem láttam, mert úgy feküdtem, aztán gyorsan elvitték.
Hirtelen azt éreztem, hogy nem jutok elég levegőhöz. Elkezdtem kétségbeesetten erőlködve szuszogni, nyögdécselni, borzalmas érzés volt. Az altatóorvos kissé megijedt, benyomott valamit az infúzióba, amitől jobban lettem, de aztán újra fulladozni kezdtem, hányingerem is volt. Hallottam, hogy nagyon lelassul a pulzusom, mondták, hogy 48-at vert, sietősen ügyködtek körülöttem. Ide-oda forgattam a fejem, nyöszörögtem, halálfélelmem volt. Néhány perc múlva jobban lettem és megnyugodtam, de ez a része a dolognak szörnyű volt.
Mikor kész lettem, visszatoltak a szülőszobába, mondták, hogy éjfélig még ott kell maradnom, amíg ki nem megy az érzéstelenítő. Bejöttek Feriék, Zsu is megérkezett. Közben műszakváltás volt, kifogtam egy kelletlen és rideg szülésznőt, aki mogorván de alaposan ellátott. Rendszeresen cserélte az infúziót, injekciót adott, vérnyomást mért.
Behozták Andriskát kiságyban, jött egy csecsemős nővér is, hogy segítsen mellre tenni.
Sajnos nem sikerült szoptatni, mivel nem fordulhattam oldalra, nem tudta ő sem mellre tenni. Éjszakára elvitték, hozzájárultunk, hogy szőlőcukros vízzel megitathassák.
Kiment az érzéstelenítő, már tudtam mozgatni a lábamat, és egyre jobban fájt a hasam. Rájöttem, hogy nem csak a seb fáj annyira, hanem az oxitocin injekcióktól beindult a méhösszehúzódás, ami erős görcsöket okozott. Éjfélkor kaptam egy jó erős fájdalomcsillapítót, amitől szinte azonnal el is aludtam. Még félálomban éreztem, hogy áttolnak egy kórterembe és betesznek az ágyba.
Reggel 6-kor jött egy nővér, aki kedvesen, de határozottan kiparancsolt az ágyból. Nagyon fontos volt, hogy felkeljek, hogy ne legyen összenövés vagy trombózis. Iszonyúan fájt a seb, alig bírtam megmozdulni. Oda kellett mennem a mosdóhoz, és megmosdani. Aztán visszamenni és visszafeküdni. Mondta, hogy húzzam ki magam, mint a katonatiszt. Nahát, örültem, ha görnyedten és remegve vánszorogni tudtam, mint a csiga. Utána azért megdicsért, hogy szépen csináltam.
Mivel rooming-in rendszer van a kórházban, végig velem lehetett volna Andriska, de hát én örültem, ha feküdni tudtam. Éjszakára mindenképpen beadtam, nappal anyu és Piroska látták el. Feri is mindennap bejött. Féltem egyedül maradni Andriskával, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek vele, ha sír. A szoptatás nem nagyon ment, a csecsemősök rám se néztek, azt sem tudtuk, hogy kell pelenkázni, köldökét ápolni. A szobatársam mutatta meg, akinek most a második gyereke született. Bezzeg amikor kihozták, letolták anyuékat, hogy nem így kell pelenkázni, nem így kell krémezni, stb. Gyakran váltották egymást, egyik ezt mondta, másik azt.
Még egy darabig maradhatott a katéter, de hamarosan el kellett távolítani a fertőzésveszély miatt. Ettől kezdve muszáj volt saját lábamon kimenni a fürdőszobába, amit csak rettenetes kínok között tudtam megtenni, hát még a zuhanyozás! Megátogatott egy ismerős, aki a kórházban dolgozik mint nővér (Ugri), és ő azt javasolta, hogy ne hagyjam el magam, erőltessem a mozgást, mert annál gyorsabban fogok felépülni. Ettől kezdve igyekeztem minél többet tudatosan mozogni, és tényleg, lassan javult a helyzet.
Hétfőn anyu behívott egy csecsemős nővért, hogy segítsen szoptatni, mert nem megy. Ő bejött, és közölte, hogy a mellbimbóm nem alkalmas a szoptatásra, így jártam, nem tehetek róla. Közben megérkezett a gyerekorvos is, kérdezte, hogy vagyunk. Mondtam, hogy nem megy a szoptatás, behívtak, és egy másik nővér is próbált segíteni. Végül a Ritától kapott bimbóvédővel valamennyire sikerült mellre tenni Andriskát, attól kezdve kicsit megkönnyebbültem. Tej alig jött még, éppen csak ki lehetett préselni valamicskét.
A hétfő reggeli viziten kérdezték, hogy vagyok. Mondtam, hogy nagyon fáj a seb, alig tudok mozogni. A főorvos közölte, hogy másnap mehetek haza, és kérjek fájdalomcsillapítót, ha fáj, különben is több hónap egy császárseb gyógyulása. Nem értettem, úgy tudtam, hogy betöltött 72 óra kell ahhoz, hogy hazaengedjenek. Azt hittem, eltévesztettek valamit. A szobatársam, aki normál úton szült és simán mozgott, járkált, szintén velem egyidőben mehetett haza, érdekes... Kellett nekik a hely, mert nagyon sokan voltunk. Megnézett a doktornő is, aki műtött, megnyomkodta a hasamat, és mondta, hogy rendben van. Közben megérkezett a saját orvosom is, bejött megnézni Andriskát, kedvesen minden jót kívánt. Naponta 3-szor kaptam oxitocin injekciót a méhösszehúzódás serkentésére, plusz fájdalomcsillapítót, ha kértem. Ilyenkor utána mindig erős görcseim voltak. Elvileg a szoptatás ugyanezt váltja ki, de a császárosoknál később indul be a tej, nekem meg ugye nem is nagyon ment a szoptatás.
A kedd reggeli viziten azt mondták, máris mehetek haza, persze ha nagyon akarok, maradhatok (mivel jeleztem, hogy nem vagyok jól). Nagyon csodálkoztam. Időközben Andriska teljesen besárgult. Kétszer is vért vettek és nézték, de nem volt kóros. A gyerekorvos megvizsgálta, átöltöztették a saját ruhájába, ideadták a zárójelentéseket, kifizettük a szobát és mehettünk is. Nem is bántam, mert rossz volt a kórházban lenni. Andrist 4 kg-val adták haza, 270g-ot fogyott. A zárójelentésre azt írták, hogy jól megy a szoptatás és rendesen szopik. Persze! A doktornő még utoljára bejött, vashiányom lett, ezért írt fel vasat, és mondta, hogy vigyázzak, hogy ne legyen székrekedésem, mert a vas hajlamosít.
Mikor hazaértünk, délután megérkezett a védőnő. Azt mondta, hogy semmi baja nincs a mellbimbómnak, alkalmas a szoptatásra. Ő mellre is tudta tenni Andriskát, szopott is. Megmutatta, hogy kell fejni, aztán elment, és attól kezdve nekem nem sikerült sehogy sem a szoptatás. Mivel a védőnő a lelkemre kötötte, hogy ne adjak neki tejet cumisüvegből, csak pohárból vagy kanállal, a lefejt tejet pohárból öntögettem szegény Andriskába. Nagyon nehéz volt, folyt mindenhova, ő rúgkapált, idegesen rángatta a fejét, mert nagyon éhes volt. A sárgaság miatt aluszékony és gyenge volt, fontos lett volna, hogy sokat egyen, ébresztgetni kellett, ha nem akart felkelni vagy evés közben elaludt.
Másnap kijött a gyerekorvos is. Ő azt mondta, hogy azért nem tudja bekapni a mellbimbót, mert ödémás vagyok (valóban, a bokám teljesen bedagadt), és annyira feszül a mellem és a bimbóudvar, hogy úgy nem csoda. Először ki kell fejni valamennyi tejet, és akkor majd be tudja kapni, és ha lemegy rólam a víz, akkor menni fog rendesen a szoptatás. Ő is rá tudta venni Andriskát, hogy bekapja, megvizsgálta, aztán elment. Azt mondta, hogy a kórházban teljesen rosszul csináltak egy vizsgálatot, mert ahhoz, hogy értelme legyen, már 3 napja szopnia kellett volna. Felajánlotta, hogy a rendelőjében újra vért vesz, pénteken vigyük be.
Egyedül nekem továbbra sem sikerült szoptatni, fejéssel viszont alig tudtam utólérni magam, rettegtem, hogy nem tudok annyit fejni, hogy jóllakjon, kész kínszenvedés volt. Időnként nem bírtam tovább és cumisüvegből adtam neki, ilyenkor végre jól tudott lakni rendesen. Aztán próbáltam kiskanállal is, így kevesebb folyt mellé, de nagyon haladatlan volt. Piroska is sokat segített, egyik nap nálunk is aludt, ő etette meg éjszaka Andriskát, így végig tudtam aludni egy éjszakát. Nagyon jólesett, azóta sem tudtam egyben 7-8 órát aludni...
Pénteken elmentünk az orvoshoz. Ott megmutatták, hogy kell hónaljtartásban mellre tenni. Persze Andriska éppen jól volt lakva, úgyhogy nem szopott, újabb kudarc. Délután beállított a védőnő, mondtam neki, hogy székrekedésem van, hogy lehetne segíteni. Mondta, hogy nehéz ügy, mert ha engem meghajt valami, az a gyereket is meghajtja. Homeopátiás szert javasolt, aztán elment.
Estére megoldódott a gondom: olyan vízszerű hasmenés és hányás jött rám, mint még soha. Valószínűleg elkaptam Feritől a betegséget. Lázas is lettem. Reggelre teljesen kiment belőlem a sok víz, leapadt a bokám és elmúlt az ödéma! Tiszta haszon! Megpróbáltam szoptatni, és íme, hónaljtartásban sikerült!!! Végre! Innentől kezdve ment a szoptatás (kisebb cumisüveges megingásoktól eltekintve), Andriska szépen gyarapodott.
10 nappal a szülés után bementünk a kórházba varratszedésre. A fiatal doktornő szedte ki, aki műtött. Nagyon kedves volt, és nem fogadta el a pénzt, amit adni akartunk!
Egy kórházi kép:
