Hol is kezdjem?
Először is, november helyett október 5-én elkezdtük a bölcsődét. Lehetett volna már szeptember végétől, de persze most is beteg lett. Én már nagyon szerettem volna, hogy bölcsődés legyen, mert októberben volt egy fontos vizsgám, és Andris mellett lehetetlen volt a tanulás. Egy oltás a folyamatos betegeskedése miatt már régóta halasztódott, és az orvos nem akarta addig bölcsődébe engedni, amíg ezt meg nem kapta. Végre október 5-ére megkaptuk az orvosi igazolást, hogy közösségbe mehet.
Andris kezdettől nagyon jól érezte magát, ő volt az egyik legidősebb a csoportban. Az első napokban én is bent voltam vele ebédig, aztán hazamentünk, otthon egyből bedőlt az ágyba, annyira elfáradt. Egy hét múlva már megpróbáltuk az ebéd utáni ottalvást is, ez nem ment olyan könnyen, de végül ezt is megszokta. Kb. két hét múlva már egész napra (3- 1/2 4-ig) bent maradt, nagyon jól érezte magát, játszott, szépen evett, aludt, alkalmazkodott a "házirendhez", a többi gyerekhez.
A gondozónők nagyon kedvesek, szeretetteljesek, gondosak, agilisak. A rágás nehezen megy azóta is, de szerencsére még elég könnyen rágható dolgokat kapnak. Vannak kedvenc csoporttársai, főleg egy nagyon szép kislány, Zizi, akit sokat emleget, és nem egyszer kaptuk rajta, hogy együtt játszottak (azaz Andris lovagolt a Zizi házán, és mindketten nagyokat kacagtak. Aztán mikor Zizi összerogyott Andris alatt, Andris kezdett el sírni.) Van egy Dominik nevű nagyobb fiú is (3 éves) a másik csoportból, aki kezdetben kicsit durva volt Andrissal, lökdöste, de úgy látjuk, mostanában már jól kijönnek egymással.
Kb. egy hónappal a bölcsikezdés után rászokott Andris, hogy reggelente nem akart ott maradni, volt, hogy már itthon balhézni kezdett, nem akart öltözni, volt, hogy amikor befordultunk a bölcsi utcájába, rákezdte, hogy "nem, nem", majd az öltözőben sírva fakadt, és kiabálta, hogy "haza, haza". Úgy kellett bevonszolni a gondozónőknek a terembe, mert ordítva kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. Aztán, ahogy becsukódott mögötte az ajtó és én elmentem, mintha elvágták volna, egyből játszani kezdett és elvegyült a többiek között. Ez a jelenség azóta is tart enyhébb formában, nehezen viseli az elválást. Ennek ellenére volt olyan is, hogy amikor érte mentem, nem akart hazajönni, hanem hátraszaladt a terem végébe. De általában örül, amikor meglát, szalad hozzám, és mondja, hogy "menjünk haza".
Az első hetekben az is előfordult, hogy felhívtak a bölcsiből, hogy sajnos van egy kis baj, mert Andris hisztirohamot kapott minden különösebb ok nélkül, verte a homlokát, arcát a padlóba annyira, hogy eleredt az orra vére, orvost is hívtak hozzá. Abban az időben szokása volt, hogy ha valami frusztráció érte, mert valamit nem kapott meg, vagy nem értettük, amit akart, vagy ő nem tudta kifejezni, megértetni magát, dührohamot kapott, levetette magát a földre és verte a fejét a padlóba, közben sírt, ordított. A gyerekorvost is kérdeztük erről, azt mondta, hogy nyugodjunk meg, annyira nem veszíti el az önkontrollt, hogy kárt tegyen magában. Hát, most azért sikerült. Szegény gondozónők meg voltak ijedve, féltek, hogy őket fogjuk felelősségre vonni, de mi megnyugtattuk őket, hogy ismerjük Andrisnak ezt az oldalát. És valóban, ahogy napról-napra jobban ki tudja fejezni magát, egyre kevesebb a hiszti, itthon is. Ráadásul várható volt, hogy még ha a bölcsődében úgy is tűnik, hogy minden rendben, jól érzi magát, az első hónapok mindenképpen megterhelik a gyereket, és a feszültséget valahogy ki fogja adni magából, jó is, ha ki tudja adni. Az első hónapokban itthon nehezen kezelhetővé vált Andris, este hisztizni kezdett, én egy másodpercre sem mehettem ki a szobából se a wc-be, se a konyhába, mert bömbölve szaladt utánam, és kiabálta, hogy "annyú, annyú". Az esti fektetés rémálommá vált, teljesen kicsúszott a kezünkből az altatás, Andris diktált.
Korábban megvolt a megszokott kis esti szertartás: Feri megszólalt, hogy itt az ideje lefeküdni, erre Andris felkapta a fejét, felugrott és vinnyogva hozzám menekült, rám csimpaszkodott, hogy védjem meg az apja elől. De mikor Feri közeledett és kivette a kezemből, szinte áhítatosan engedte magát felvenni, és üdvözült arccal hajtotta a fejét a vállára, amíg az apja bevitte a szobájába, lefektette, megpuszilta és betakargatta. Akkor egy nagy sóhaj, és hamarosan aludt is reggelig. Most már egyáltalán nem hajlandó a szobájában elaludni, kizárólag a nagyszobában a kanapén, és amikor már kb. 20 perce alszik, felemelem és álmában beviszem a saját ágyába. Ám ott sem alszik szépen reggelig, hanem rendszeresen felsír vagy átjön hozzánk éjszaka, és befekszik a mi ágyunkba.
