Másnap következett azonban a feketeleves.
Andriska gyakorlatilag egész nap sírt, nyűgösködött, jó, ha nappal 10 percet aludt összesen. Egyfolytában kézbe kívánkozott, méghozzá hordozva, ringatva. A pihenőszék nem hatotta meg túlságosan, abban is feszengett.
Este újra megpróbáltuk az egyedül elalvást. Ezúttal hasra tettük, hátha úgy könnyebben megnyugszik, mert nem tud annyit hadonászni, az arcához kapkodni. Egyébként is fontos, hogy sokat legyen hason, hogy erősödjön a háta, nyaka.
Hát nem jött össze. Keservesen sírt (de legalább lefele, a matrac felé ment a hangja, így kevésbé volt fülsértő), rúgkapált, emelgette a fenekét. Nem segítettünk neki, hátha megnyugszik. Egyszer csak látjuk, hogy kapálózás, rugdosás közben szépen elkezd körbekúszni a matracon. Nem lehetett kibírni nevetés nélkül. Nagyon vicces volt, ahogy centiről centire majdnem 180 fokban elfordult nagy erőlködéssel. Végül kimerülten feladta, fáradtan elcsendesedett, leállt. Ekkor nagyon megsajnáltuk, felvettem, vígasztaltam, rossz volt a lelkiismeretünk, hogy hagytuk szenvedni. Végül letettem a hátára. Még sírt egy darabig, de aztán magától elaludt.
Félsiker, nem kellett sokáig hurcolni!
Egész nap nem kakált sokat, és az is zöld volt! Mi lehet ez?
