viszont folyékonyan, harsányan, hevesen és meggyőzően tud feleselni. Épp csak elmúlt tíz hónapos, de már véleménye van. Mit véleménye, ellenvéleménye! S annak úgy tűnik, hangot is ad.

Tudni érdemes, hogy Andris a hifi hátsó részénél szokott matatni. Én ezt nagyon nem szeretem, mert féktelen kíváncsiságában rendszeresen rágni próbálja a vezetékeket. Ez pedig a fizika mai állása szerint ritkán tesz jót az ember egészségének, különösen, ha olyan apró az az emberpalánta, mint a fiam. Na most tegnap is azon kaptam, hogy fogdossa, rángatja a hifi hátuljából kilógó jobb sorsra érdemes madzagokat. Rászóltam. Némely naivitásban felülmúlhatatlan ember kételkedni merészel persze abban, hogy a gyerek tudja, hogy nem szabad, de tévednek. Általában tőlem ennyi elég szokott lenni (az anyjára rá se hederít, ha rászól), de most épp ellenkezőleg.  Láthatóan pontosan tudja már, hogy azt neki nem szabad, incselkedik az emberrel, hogy "már csak azért is".  Én meg látván, hogy Andris nem hogy abbahagyná, hanem még csibészesen vissza is vigyorog rám, és úgy folytatja, kénytelen voltam közbeavatkozni. Odamentem és elvettem a kezét a vezetékektől. Ő persze ugyanazon lendülettel vissza. Ezt néhányszor eljátszottuk, közben finoman, de jelzésértékűen paskoltam meg a kezét. Aztán ért az igazi meglepetés. Andris hevesen halandzsázva (beszélni még nem tud) leállt velem perlekedni. Számára teljesen magátólértetődő volt, hogy nekem érteni kell, amit most nekem mond. S nem arról volt ám szó, hogy egy-egy szótagot ismételve kiabált, hanem kifejezően, hangsúlyozva, a magyar ember fülének érthetetlen, mégis a maga nyelvén tényleges szavakat, mondatokat formált.

A végén persze én mondtam be az ultima ratiot azzal, hogy felemeltem és elvittem a hifitől, odatoltam egy kézreeső széket, hogy ne is férjen hozzá.

Mi lesz, ha ez a gyerek elkezd beszéni? :o Volt vagy két hónapos, amikor már mondtam az anyjának, hogy ez le fogja dumálni a fejünket a nyakunkról. De ez a legkevesebb, amit elvárok tőle. ;)

UPDATE:

Mirci rám szólt, hogy nem írtam le néhány, a fejlődésével kapcsolatos fontos dolgot. Olyanokat, hogy kapaszkodva stabilan áll meg ilyesmi. Ez az ő reszortja, majd leírja. Én csak egyetlen dolgot írok le ezzel kapcsolatban.

Andris szereti a cipőmet. Azon belül külön heveny érdeklődést mutat a fűző iránt. Történt a minap, hogy ahogy vettem fel a cipőmet, fogdosta a fűzőjét. A bekötést könnyítendő  keresztbe raktam a bekötni szándékozott cipővel felvértezett lábamat a másikon. Így a fűző a gravitációnak engedelmeskedve lógó állapotba került. Ez a feltűnő jelenség természetesen nem kerülhette el Mr. Kíváncsiság figyelmét, és pillanatok alatt már fogdosta, nyaldosta a cipőfűzőmet. Közben a másik kezével megradta a nadrágomat, hogy mégis álló helyzetében ne maradjon kapaszkodó nélkül. Igen ám, csakhogy ő még nem olyan képzett a természettudományok terén, hogy tudja, a cipőfűző nem rendelkezik a szükséges tartással ahhoz, hogy a nadrágom elengedése esetén fogódzkodót nyújtson. Andris, mint mondtam, ezt nem tudta, hát bátran engedte el a nadrágomat és fogdosta immár két kézzel a lelogó cipőfűzőmet. Azaz tulajdonképpen képes már állni. Mi lesz, ha elindul? Elképzelek egy feleselő, járni-szaladni tudó, nálam fürgébb lényt. S tulajdonképpen megnyugszok. Ezt akartam, megkaptam.